"Aki ábrándozik, az alkot. Minden vágy hívás. Aki légvárakat épít, az kikényszeríti a valóságot is."

Abban a korszakomban ismertem meg,mikor egyre jobban kezdtem leszokni az életről.
Nem mosolyogtam ha rámsütött a nap, nem ettem, elment az étvágyam és nem élveztem az ízeket. Semmit sem csináltam,ha mégis,lelkileg máshol jártam.
Na ebben az állapotomban találtam rá.
Barátok lettünk.
Nem olyan minden percünk együtt töltjük típusú barátok,hanem olyan ritkán találkozunk de akkor minden szép és jó félék.
Azután jött a hideg. A nagyon hideg.
Ahogy a fagy a csontunkig hatolt, úgy úgy töltött el minket váratlanul a tűz, a forróság. A vágy.
Igen... a vágy. Vágytunk a másik bőrére, illatára, ajkára, harapására.
Az egyik pillanat a képzeleté volt, de a másik pillanatban már a hóban kavarogtak a vágyak.
Testek,lihegés,izzadság,apró nyögések.
A legnagyobb télben elolvasztottuk a havat,mégha csak egy kis időre is.
Itt jött elő belőlem a tavasz. Annak a naivságnak a tavasza,hogy ezt meg kell tartani, hogy ez a csoda ne csak pár napig éljen. De csak pár napig élt.
Puha szív,kemény kéreg.
Én nem jutottam át a kérgén. Bajnak éreztem. vesztett csatának. Nem volt az!
Senki sem lép bele az életedbe ok nélkül,mindenkitől kapsz valamit,amitől több lehetsz. És egy embertől kapott pár napig tartó csoda elég ahhoz,hogy minden megváltozzon.