ÉletMaraton

A fiú, a legmegszállottabb menekülő akit ismerek.
Fut, fut, megállás nélkül..
Ismertem egy lányt, aki meg akarta állítani, talán sikerült is volna neki, a fiú fontolgatta a megnyugvást, de ekkor történt valami..utolérte üldözője.
Nem láttam pontosan mi is volt, ami további futásra kényszerítette, de gonosz volt, fekete és nagyon megszállott.
Hát, akkor értettem meg, miért is fut ennyire gyorsan...minél többet fut, annál távolabb kerül attól a valamitől.
Így,hogy tudtam,szörnyű dolog van menekülései mögött, nem csodálkoztam többé rajta,hogy ő ilyen.
De az élet úgy hozta, hogy egyik futása után, mikor még hátra hátra pillantott üldözője felé, nem nézett előre, és belém rohant, de úgy, hogy majdhogynem kificamította a bokámat. De örültem neki, mert segített, nem csak a bokámból tűnt el a fájdalom.
De most zavart vagyok. Ismerem őt. De nem akarom hogy továbbfusson... nem akarom hogy itthagyjon egyedül...
Futni utána, meg nem fogok...nem,nem, eszemben sincs! És amúgy is, van ez az asztmám...
Úgy örülnék neki, ha velem maradna..ha beéri az a lény, akkor meg segítek benne hogy lekaratézzunk, vagy nem'tom..
Egy kérdés van csak..akarja e vagy sem...
Hiszen nem csodálnám, ha megpihenne egy jó darabig, ennyi futás után...
De lehet hogy nem az én társaságomban akar sziesztázni... vagy ha meg is állna, reflexből futna tovább...hisz oly régóta fut, hogy beleivódott mindenébe..
Szóval, ha nem akar megállni, én értem..csak félek hogy engem is futásra késztet majd ettől valami..
De sebaj! Megyek, felveszem a futócipőm, magamhoz veszek egy fél liter vizet, és akkor felkészülve várom a legrosszabbat.. Hisz utálok futni...
Aztán, majd meglátjuk, sosem tudhatjuk kibe ütközünk bele...


=)