És eljött az az idő is,mikor már becsaptam a fájdalmat..
Esténként boldogságot merítettem a poharamba, nyugalmat fecskendeztem a testembe,és elhittem,hogy jól vagyok.
Hallottam a körülöttem lévő emberek szívének öngyilkos lüktetését,mígnem én is erre a dallamra kezdtem el létezni,és jól érezni magamat. Táplálkoztam a megsemmisített személyiségű emberek ürességéből,így egyre üresebb lettem én is.
Utána meghallottam a hangját.
Nem láttam,csak hallottam.
Tapogatózva indultam el az alkoholpárás levegőt magam után hagyva, nem láttam semmit,nem is éreztem semmit,csak vakon bíztam, hittem a hangban,és tudtam hogy nem vezet szakadékba,segít újra meglátnom a napfényt.
Hetekig mentem, nem ettem, nem ittam, de eltűnt a testemből minden mocsok, a látásom kitisztult, tüdőm újra friss levegőt szívott és megéreztem a szerelem szagát.
És ő ott állt. Szemben velem. Kihozott a gödörből,de nem várt hálát. Megkaptam tőle mindent amire vágytam. Visszavezetett saját magamhoz.
Nem kérte, hogy kövessem,mégis mentem utána. Saját akaratomból. Csábított vágyakkal teli tekintete.
Azóta eltelt ezer év is,és mi még mindig a világot járjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése